Penczi Barbara: Klinikai szakpszichológus, Gyermek pszichoterapeuta, Családterapeuta, Pszichoterapeuta jelölt.

Miért választottad ezt a hivatást? Mi volt az a hívás, ami ide vezetett?

Én mindig orvos akartam lenni, gyógyítani, „szebbé” tenni. Van bennem egy segítői attitűd, de valahogy volt bennem egy kishitűség az orvosi pályával kapcsolatban, azt nehezen megléphetőnek ítéltem meg. Már gimnáziumban önkéntesként kórházakba jártam dolgozni, akkor találkoztam a pszichológiával. Nagyon megtetszett, hogy nem csak a testet, hanem a lelket is lehet gyógyítani. Aztán valahogy az élet minden követ odarakott elém erre az útra, ami ide vezetett.

Nálunk, a Bóbita Okosdában elsősorban gyermekekkel foglalkozol, de a praxisodban felnőtteknek is segítesz. Milyen sajátosságai vannak a gyermekekkel való munkának, segítésnek?

A gyermek nyelve a játék. Ha én képes vagyok partner lenni neki a játékban, akkor lesz köztünk kapcsolat. Ha nem lesz játék, akkor nem lesz kapcsolat sem, nem fogok tudni segíteni. A felnőttekhez könnyebb az út, mert ott van a szó, a beszéd.

A jelenlét, az együttlét, a figyelem, mind kellenek a gyerekekhez, de ők a nagyobb kihívás, mert nagyobb rugalmasságot és nyitottságot igényelnek. Azt gondolom, hogy én egy kicsit gyerek vagyok.

A gyerekekkel való játékos tevékenységnek vagy a játékterápiának a sajátja, hogy egyszerre vagyok benne és egyszerre vagyok kívül a játékon. Ilyenkor egyszerre vagyok gyerek és egyszerre vagyok felnőtt is egyben. Ettől lesz más, mint ahogy a szülő játszik a gyerekkel. Én megfelelő távolságból és közben közelről is látom, ami történik.

Hogyan lehetséges két szerepben lenni egyszerre? Lehet ezt tanulni?

Igen lehet. Nekem a legnagyobb tanítómesterem a csecsemő megfigyelés volt. Azt 2,5 éven keresztül csináltam. Ez azt jelenti, hogy a születése pillanatától egy számomra teljesen idegen családban, hétről hétre, heti egy órában figyelem a csecsemőt. Semmi nem történik ott, csak megfigyelés. Az én részemről nem történik aktivitás, csak figyelek. A megfigyeltek összegzése, értelmezése, megértése az iskolapadban történik.

Ez a fajta tapasztalat, hogy milyen vagyok megfigyelőként, az segített hozzá ahhoz, hogy a játékban való jelenlétemet és a gyerek játékát is kívülről figyeljem meg, miközben benne vagyok. Ez tanulható. Nyilván az, hogy szeretek-e játszani vagy nem, az nem tanulható. Ez egy képesség vagy adottság, de ebben pedig segítenek a gyerekek.

A gyerekek segítenek abban, hogy a gyermeki részem éber legyen.

Mi az, amit Te tanulsz a gyerekektől a közös munkátok során?

Amire mindig rácsodálkozom, amit minden alkalommal újdonságként élek meg, hogy milyen hihetetlenül rugalmas és alkalmazkodóképes általában a gyermek és mi mindent képesek elviselni, amit mi felnőttek nem. De ők igen.

A gyerekeknek olyan fájdalombíró képességük és örömképességük van, ami csodálatraméltó bennük és amit mi felnőttek sajnos elfelejtünk.

Ez két szélsőség nyilván, de mikor ezzel találkozom, akkor arra nagyon rá tudok csodálkozni. Olyankor mindig átértékelődik bennem az, hogy nekem felnőttként hol van a tűrő határom. Egy ilyen élmény mindig nagyobb teherbírásúvá tud tenni - persze sajnos csak átmenetileg - ami klasszikusan nem változtat meg engem, de élmény szinten mindig nagyon sokat ad.

Mint gyermekpszichológus milyen elvek mentén végzed segítő tevékenységed? Mi az, amire mindig odafigyelsz? 

Én a gyereket partnernek tekintem. Egy olyan emberi lénynek, aki feltérképezésre vár. Azt gondolom, hogy elsődlegesen nem a gyerek kap segítséget, hanem a szülő. Természetesen vannak olyan problémák, amikor a gyereket is segíteni kell.

De a legnagyobb hatékonyságú beavatkozás a szülőkonzultációk mentén megy végbe szerintem. Ha valamit másképpen ért meg a szülő a gyerekéből, az adott problémából, az adott tünetből, én azt gondolom, hogy az a legnagyobb segítség. Mert a család egy rendszer és nem biztos, hogy a gyereket kell megjavítani, szervízbe vinni. Lehet, hogy ha a szülő látja másképpen a gyereket.

Ha tud változtatni akármit a saját viselkedésén, akár a gondolatán, azon, hogy milyennek látja a gyerekét, akkor ez már a rendszerben olyan változásokat fog előidézni, ami az egész rendszert megváltoztatja és ez a gyerekre is ugyan úgy hatással lesz. A legfontosabb, hogy elsősorban a szülő megtámogatását érzem a legfontosabbnak. Ő tudja, ő érzékeli a gyerekét teljes mértékben.

A szülő az egyetemi professzora a saját gyerekének, én csak mondjuk a tanársegéd vagyok!

Lehet, hogy másképpen látom ugyan azt, mint a szülő, emiatt én csak támogatni tudom a szülő munkáját. Ezért konkrét tanácsokban nem is tudok hinni. Egyfelől azért, mert nem vagyok ott, nem látom az összes tényezőt egy adott helyzetben.

Egy legegyszerűbb helyzet is annyira sok összetevős, hogy a konkrét tanácsadás nekem inkább kioktatásnak tűnik. Sokkal jobban szeretem, ha a szülő saját maga találja meg a megoldásokat és ha én ebben neki mankót vagy segítő kezet tudok nyújtani. Például azzal, ha a szülő megoldását megnézzük a gyerek szemüvegén keresztül, hogy vajon a gyerek azt hogyan élheti meg? Ha ezek megfelelnek elveknek, akkor ezek mentén végzem a munkámat.  Talán inkább attitűdnek nevezném.

Én úgy szoktam elképzelni, hogy amikor itt van nálam egy gyerek az olyan, mint egy csepp a tengerből. A cseppben benne van az egész, én ebből sok mindent látok, tudok következtetni az egészre. Mindent nem tudok látni. De ez nem is lehet cél. Mert akkor én a szülőjévé válnék a gyereknek. És ezt senki nem akarja, leginkább én nem. Én azt akarom, hogy a szülő lásson mindent, nekem a cseppet kell látnom. Azt, hogy a gyerek itt milyen.

Neked is van gyermeked. Összemosódik olykor az anyai és pszichológusi szerep? Gondolok itt arra, hogy amikor gyermeket nevelsz, akkor azt tudatosan, pszichológusi tudásodra támaszkodva teszed vagy ilyenkor képes vagy ettől függetlenül megmaradni az anya szerepben?

Ez a része nagyon nehéz. Néha azt érzem, mint ahogy a mondásban is van, hogy a suszter cipője mindig lyukas. Sokat segít a szakma ismerete, a szaktudás. Vannak nehézségek, amiket könnyebben áthidalok emiatt, de vannak helyzetek, amiket kifejezetten megnehezít a szaktudás. Mondok egy példát, iskolába lépés után a gyermekem találkozott az agresszióval, bántották őt. Én nem tudtam őt megsegíteni abban, hogy neki mit kell tennie.

Mert pszichológusként könnyebb nekem az agresszív gyerkőc fejével gondolkodnom és megértenem őt, látnom, hogy annak a gyereknek milyen nehéz lehet, ha ő idáig jut, hogy bántsa a másikat. Én ebben a helyzetben nem csak a gyermekemre gondolok, ami nyilván nagyon rossz, ezért ilyenkor azt szoktam kérni, hogy az édesapja lépjen föl. Én ezekben a helyzetekben szeretek háttérben maradni. De ez tényleg nagyon nehéz.

Vannak olyan helyzetek, amikor segítség a szakma ismerete, mert amikor a gyermekemmel kapcsolatos dolgok felmerülnek, akkor több szempontból tudok ugyan arról a látott dologról gondolkozni. Olykor össze tud mosódni a pszichológus és az anya szerep, de otthon, igyekszem ajtón kívül hagyni.

És fordítva? Megpróbálod az anyát az ajtón kívül hagyni, amikor pszichológus vagy? Lehet ezt?

Nem lehet. Meg nem is akarom, mert a pszichológusi attitűdömben benne van a „tartás”, és a gondoskodás is. Nem úgy, mint egy anya, de ezek anyai funkciók.

Persze nem etetem, nem itatom a gyereket, nem úgy jutalmazok, mint egy anyuka, mert ezek a szülői feladathoz tartoznak vagy a szülő sajátjai, azonban mégis van egy anyai része a terápiás munkánknak. Ahogy van egy apai része is, az pedig a kerettartás, a szabályozás, mert mindent nem lehet a terápiás térben sem, nem törünk direkt tárgyakat és nem bántjuk egymást.

Játékban, ha véletlenül előfordul, azzal nincsen semmi baj, de ez egy apai funkció, hogy kijelöljem a kereteket, hogy eddig és ne tovább. Nyilván anyai funkció is, de klasszikus értelemben inkább apai feladatkör. Szóval ez is benne van a pszichológusságban.

Mint anya mi az, nagy hangsúlyt helyezel, amire odafigyelsz a gyermeknevelésedben?

Az együtt töltött időre. Semmi másra!

Amikor történik valami esemény, -és mindig van valami, mert olyan nincs, hogy hermetikus térben lebegünk problémamentesen- akkor ami történik, azt lássam meg, tudjak rajta gondolkodni. Lehetőleg ne egyedül.

Az anyukákat én sokszor sajnálni tudom vagy együtt tudok érezni velük, mert gyakran egyedül érzik magukat ezekben a helyzetekben. Az apukáknak kiemelt szerepe szerintem hatványozódik. Látszódik, hogy az apukák egyre jobban megjelennek a terápiás terekben is, ők is egyre jobban bevonódnak és nagyon szeretném, ha ez a tendencia tovább erősödne. Jó, ha legalább együtt tudnak gondolkozni az édesapával, párjával, férjével, ha pedig válás van, akkor a szülőtársával.

Mert attól, hogy valakik elválnak, attól még anyuka és apuka maradnak, ők szülő társak lesznek örökre. Kell, hogy beszélgessenek a gyerek érdekében. Csak a gyerek érdekében, semmi más érdekében nem kell, de a gyerek érdekében maradjanak együtt szülőtársként.

Köszönöm az őszinte beszélgetést Barbarának. A beszélgetés folytatódik, az interjú következő részét a linkre kattintva olvashatjátok: „Mire érdemes egy szülőnek odafigyelnie, ha tudatosan szeretné gyermekét nevelni?”

Az interjút készítette: Deli Gábor, 2018. decemberében a Bóbita Okosdában.